A testi egészség a lelki és szellemi tisztasággal függ össze

Hasonlítsd össze a virágzó rózsa derűs és nagyszerű tündöklését a te életed feszültségeivel és nyugtalanságaival. A rózsának birtokában van egy ajándék, ami neked nincs: tökéletesen megelégedett önmagában. Ellentétben veled, a rózsát nem programozták születésétől fogva arra, hogy elégedetlen legyen önmagával, így aztán egyáltalán nem is akar más lenni, mint ami. Ezért olyan természetesen bájos, és ezért mentes a belső ellentmondásoktól, ami az emberi világban csak a kisgyermekekről mondható el.

Vedd fontolóra saját szomorú állapotodat! Állandóan elégedetlen vagy önmagaddal, mindig változtatni akarsz magadon. Ezért aztán tele vagy erőszakkal, türelmetlen vagy önmagadhoz, s ez csak fokozódik, amikor megpróbálsz önmagadon változtatni. Így minden változáshoz, amit sikerül önmagadon végrehajtani, valamilyen belső konfliktus kapcsolódik. Attól is szenvedsz, ha azt látod, másoknak sikerül az, ami neked nem, azzá válnak, ami te nem vagy.

Kínozna-e az irigység és a féltékenység, ha a rózsához hasonlóan te is elégedett lennél azzal, ami vagy, s nem vágyakoznál olyasmi után, ami nem vagy. De téged, ugye, az hajt, hogy olyan legyél, mint valaki más, akinek nagyobb a tudása, jobban néz ki, népszerűbb és sikeresebb mint te. Erényesebb akarsz lenni, elmélkedőbb, jobban akarsz szeretni, meg akarod találni Istent, és közelebb akarsz kerülni eszményeidhez.

Gondolj az önmagad tökéletesítésére végzett erőfeszítések szomorú históriájára: ezek a próbálkozások vagy szerencsétlenségben végződtek, vagy ha sikerültek, csak küzdelem és fájdalom árán. Ha elállnál minden önmagad önmagadra irányuló változtatási próbálkozástól, önmagaddal kapcsolatos elégedetlenségtől, azt jelentené-e mindez, hogy akkor semmittevésre lennél kárhoztatva, hisz passzívan elfogadnál mindent önmagadban és önmagadon kívül? Az önmagunk vesződséges erőltetésén és a megrekedtség elfogadásán kívül van még egy lehetőség. Ez pedig önmagunk megértésének útja. Nem könnyű, hiszen önmagunk megértése teljes mentességet igényel minden olyan szándéktól, amely arra irányul, hogy önmagunkat valami mássá változtassuk.

Jobban megérted ezt, ha összehasonlítod annak a tudósnak a beállítottságát, aki a hangyák viselkedését tanulmányozza, annak a kutyatrénernek a beállítottságával, aki azért tanulmányozza a kutya viselkedését, hogy aztán idomítsa valamire. Ha tehát nem önmagad megváltoztatására törekszel, hanem arra, hogy megfigyeld önmagadat, hogy minden emberre és dologra irányuló reakciódat tanulmányozd ítélkezés és elítélés nélkül, s önmagad megreformálási szándéka nélkül, akkor megfigyelésedben nem fogsz váltogatni, teljes lesz, nem fog merev elhatározások felé hajlani, és minden pillanatban friss és nyílt lesz. S akkor valami csodálatos, benne lejátszódó történést fogsz tapasztalni: átjár a tudatosság fénye, átlátszó leszel és átalakult.

Változni fogsz tehát? De még mennyire! Önmagad és a környezeted is. De ez nem a te ravaszkodó, nyughatatlan éned cselekedete lesz, hisz az becsvágyában és türelmetlenségében állandóan versenyez, összehasonlít, erőltet, leckéztet és manipulál. Ebből pedig csak feszültség, konfliktus és ellenállás születhet közted és a Természet között – fárasztó és saját munkáját tönkretevő folyamatként, hasonlóan az állandóan behúzott fékekkel való vezetéshez. Nem, tudatosság fénye félresöpör minden fondorkodó, önmagát kereső egoizmust, és teljes hatalmat ad a Természetnek, hogy előidézze azt a változást, amit létrehozott a rózsában is: amely természetes, bájos, ön-tudattalan, teljes és mentes minden belső konfliktustól.

Mivel minden változás erőszakos, a Természet is az. De az önző erőszakkal szemben a Természet-erőszak csodálatos ismertetőjele az, hogy nem türelmetlenségből és öngyűlöletből származik. Semmi harag sincs a mindent maga előtt görgető viharban, vagy a halban, amely felfalja ivadékait engedelmeskedvén valamilyen ökológiai törvénynek, amit mi nem ismerünk, vagy testünknek azokban a sejtjeiben, amelyek elpusztítják egymást valamilyen nagyobb jó érdekében. Amikor a természet pusztít, az nem becsvágyó, kapzsiságból vagy önimádatból történik, hanem titokzatos törvényeknek való engedelmességből: az egész világegyetem javát keresi túlmutatván a részek önfenntartásán és jólétén.

Efféle erőszak gyúl a misztikusok keblében is, ha a tudatosság ráébreszti őket azokra a bajokra és gonoszságokra, melyekkel szemben kortársaik még vakok, s kezdenek el hadakozni az olyan elképzelések és berendezkedések ellen, amelyek, besáncolván magukat a társadalom és kultúra szerkezetébe, a bajok forrásai. Ez ugyanaz az erőszak, amely a rózsát arra készteti, hogy létrejöjjön minden ellenséges erő dacára. S ez az az erőszak, amelynek a rózsa, a misztikushoz hasonlóan megadja magát, miután kitárja szirmait a napra. És él törékeny, érző szeretetben, anélkül, hogy azon fáradozna, hogy egyetlen perccel is meghosszabbítsa életét. Így él áldottságban és szépségben, mint az ég madarai és a mezők virágai, a nyugtalanság és elégedetlenség, a féltékenység, aggodalom és versengés minden nyoma nélkül, amely viszont annyira jellemző az emberek világára. Az emberek inkább ellenőrizni és kényszeríteni akarnak, ahelyett, hogy elégedettek lennének, hogy felvirágozna tudatosságuk, s minden változást Istennek Természetben megmutatkozó hatalmas erejére bíznának.

Anthony de Mello